|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 27 találat | lapozás: 1-27 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Goma, Paul 1996. január 3.A szekuritate valódi erejét mutatja, hogy hat évvel hivatalos megszüntetése után is befolyásolja a román közvéleményt, ezt mutatja, hogy közzétették a Securitate Fehér Könyvét, hogy bebizonyítsák, a Ceausescu-korszakban nem volt komoly diktatúra-ellenes mozgalom. Valójában létezett ellenállás, de ezeket a dokumentumokat nem közölték. Mi történt például a Ceausescu ellenlábasaként emlegetett Virgil Trofinnal, akit elgázolt egy traktor Dobrudzsában? A Pacepa-dosszié titkai sem derültek ki, Paul Goma kiállása sem, a megjelent könyv nem írt a Szoboszlay-perről, holott az ő szervezkedésük fontosabb volt, mint néhány író elsuttogott bírálata. Nem esett szó a kötetben az Ellenpontokról, szerzőik meghurcolásáról, de a két kiváló színész, Fábián Ferenc és Visky András, illetve Szőcs Kálmán költő haláláról sem. /Ujj János: Manipulált ország. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 3./1999. június 15.Szinte kórusban határolódott el az ország politikai elitje attól a "Kolozsvári Nyilatkozattól", mely Erdély, a Bánság és a Részek (Partium) közigazgatási autonómiája mentén kívánta vitára késztetni a hazai politikumot. Az aláírókként megjelölt politikusok közül tulajdonképpen csak Bakk Miklós lugosi önkormányzati képviselő, az RMDSZ helyi szervezetének alelnöke ismerte el, hogy köze van a dokumentumhoz. Bakk Miklós hangsúlyozta, a nyilatkozat lényegében folytatása a Nagy Imre újratemetésekor 1989 júniusában elfogadott román-magyar nyilatkozatnak. Ez utóbbi, öt hónappal Ceausescu bukása előtt kinyilvánította, hogy Erdélynek a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia. Biztosítania kell mindegyik nemzet jogát az autonóm képviselethez és a kulturális autonómiához. Azt a dokumentumot magyar oldalról többek között Bíró Gáspár, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Molnár Gusztáv, Kulin Ferenc, Mészöly Miklós, Göncz Árpád, Mécs Imre, Szent-Iványi István, Szabad György, Vásárhelyi Miklós és mások is aláírták, a román emigrációból pedig Mihnea Berindei, Ariadna Combes, Ion Vianu, Dinu Zamfirescu, Doru Braia, Matei Cazacu, Paul Goma, I. Mihály király, Virgil Ierunca, Eugène Ionesco, Monica Lovinescu és mások látták el kézjegyükkel. Amint Bakk Miklós az Erdélyi Naplónak kifejtette, a mostani nyilatkozattal az volt a szándékuk, hogy vitát csiholjanak a román állam szerkezeti alkotmányos reformjáról, ráirányítsák a figyelmet e reform szükségességére. A nyilatkozat a szubszidiaritás és a devolúció elvét követve azt szorgalmazza, hogy a döntések Romániában is mennél közelebb kerüljenek a helyi közösségekhez. Értelmezése szerint a nyilatkozat egy olyan államszerkezeti reformra utal, amelyben a központi kormányzat hatáskörében csupán a külpolitika, a honvédelem s a fontosabb pénzügyi (államháztartási) döntési jogkörök maradnának meg, a többi hatáskör átszállna a tartományokra, melyek e jogkörök mellett rendelkeznének a saját intézményrendszer kialakításának a szabadságával is. Az ország ilyen berendezkedése teljesen új keretet nyújtana a kisebbségi kérdés rendezésének is. Bakk Miklós szerint rendőrállami reflexekről árulkodna, ha eljárás indulna a kolozsvári nyilatkozattervezet néhány föltételezett aláírója ellen. - A Kolozsvári Nyilatkozat szövege a legrosszabb hiszemű értelmezés esetén sem fogható fel úgy, hogy ez érdekek, értékek valamelyikét sértené. /Gazda Árpád: A vállalt dokumentum. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 15./1999. november 15.Huszonöt, Párizsban élő román professzor és tudományos kutató írásos tiltakozást juttatott el a hírügynökségekhez, amelyben felháborodásukat fejezték ki a Sigma Kiadónál megjelent XII-es történelemtankönyv szerzői ellen indított kampányért. Az aláírók között van Monica Lovinescu, és Paul Goma. Véleményük szerint a parlamentnek egyáltalán nem állt volna jogában "kihallgatásra" berendelni a tankönyv szerzőit és a tanügyminisztert, az említett tankönyv ugyanis sehol sem sérti a tantervet vagy az érvényben levő törvényeket. /Párizsi román értelmiségiek szolidarizálnak a Sigma-tankönyv szerzőivel. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./1999. december 10.A forradalom 10. évfordulója alkalmából dec. 10-én kezdődő nagyszabású temesvári megemlékezések előtt a szervezők a sajtó előtt ismertették a végleges programot. A HIT ÉS HÛSÉG ÚTJA című rendezvénysorozat menetrendjében szerepel a kerekasztal beszélgetés, melyen részt vesz Eva Maria Barki (Ausztria) is. Toró T. Tibor helyi RMDSZ-elnök, a megemlékezések főszervezője elmondta, hogy meghívták az RMDSZ-csúcsvezetését, személyesen Markó Bélát is. Volt egy olyan elképzelés is, hogy a decemberi SZKT-t a forradalom tizedik évfordulója tiszteletére Temesváron tartják meg. azonban ez mégis Marosvásárhelyen történt, Toró elmondta: csak annyit sikerült kiharcolniuk, hogy nem december 10-11-én tartották az SZKT-t, mint ahogy eredetileg kitűzték, hanem egy héttel korábban, hogy ne konkuráljon a temesvári megemlékezésekkel. Négy év alatt még egyetlen SZKT-t sem tartottak Temesváron, bár a temesváriak négy alkalommal kérték a megrendezés jogát. Toró szerint biztosan itt lesz Dávid Ibolya magyar igazságügyi miniszter, Németh Zsolt külügyi államtitkár, Alois Mock, Molnár Gusztáv, Szőcs Géza és más neves személyiségek. Lemondta a részvételt Mircea Dinescu azzal, hogy egyetlen forradalmi megemlékezésre se megy el, mert elege van az egészből, Doina Cornea (betegségére hivatkozva), Andrei Plesu (sűrű diplomáciai programjára hivatkozva), Paul Goma nem is válaszolt. Orbán Viktor miniszterelnök eljönne a megemlékezésekre, ha a román fél is ezen a szinten képviseltetné magát. Radu Vasile kormányfőtől azonban semmilyen visszajelzés nem érkezett. /(Pataki Zoltán): A magyar kormányfő jönne Temesvárra, ha... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 10./2002. július 23.Doina Cornea elolvasta szekus dossziéját, amelyik az ő követéséről szól, és - mint nyilatkozta - alaposan elcsodálkozott néhány kolozsvári kollégáján, akiről nem tételezte volna fel, hogy besúgta őt. Paul Goma írót nemrégiben Iliescu államfő békülékeny hevületében hazahívta, felajánlotta neki, hogy önkéntes száműzetéséből térjen haza Romániába. A román sajtóban gyűlölködő feltételezések láttak napvilágot ezt illetően. A "legilieszkánusabb újságok" egyike megdorgálta az elnököt, aki ki akar békülni egy ilyen pojácával, egy ilyen tehetségtelen emberrel, akit "az írószövetség egyik volt kisebbségi titkára, a heves magyar irredenta, Szász János támogatott". /Ágoston Hugó: Ellenállók, besúgók. = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./2002. november 8.A most 81 éves Anania /1993 óta Kolozs, Rév és Felek ortodox érseke/ 1941 januárjában, bukaresti teológiai hallgató korában egy legionárius fészek tagjaként Arapasu nevű (most Teoctist pátriárka) társával együtt részt vett az Antim utcai zsinagóga szétdúlásában. 1958-ban fasiszta múltja miatt húsz év kényszermunkára ítélték, ebből hatot ült le. Szabadulása után a Ceausescu-rendszer hatóságai többféle megbízással az Egyesült Államokba küldték, ahol Detroit román közösségének pásztora lett. Hazatérése után egyetemi tanár, író, költő, dramaturg, filozófus, muzikológus. 1958 októberében 400 kolozsvári román diákkal és tanárral együtt aláírta a magyar-német egyetem létesítése ellen tiltakozó jegyzéket, de azóta egyéb ügyekben is Funar polgármester legfőbb támasza. A detroiti román közösség Credinta - The Faith című kétnyelvű lapjának 6/1976-os számában közölte Generatia Cluj 46 című nosztalgikus cikkét. Ebben a valósággal szemben azt állította, hogy 1946 nyarán a kolozsvári magyarok mindenféle ravaszkodással próbálták a párizsi békekonferenciát rávenni, hogy Erdélyt Magyarországnak ítélje, de mesterkedésük megtorpant a román nemzeti büszkeség falán, amely az egyetemi hallgatókban testesült meg. Budapest hiába küldött többszáz titkosügynököt a Dermata gyárba és a vasúti műhelyekbe, mert a román diákság hamar rájött, hogy itt irredenta provokációról van szó. Május 29-én felfegyverkezett magyarok megrohamozták az Avram Iancu diákotthont, banditák módjára törtek- zúztak, miközben ordítoztak: "Oláh vért akarunk!" A hungarista sovinizmussal azonban szembeszállt a dákó-román vér higgadtsággal - állapítja meg Anania, majd fennkölt fogadalommal zárja: "A mi nemzedékünknek lesz még mondanivalója." Detroit papja ugyanezt állította az Egyesült Államok Szenátusához 1976. szeptember 3-án intézett memorandunában is. Bevallott célja a magyar irredentizms leleplezése, feltehetőleg azzal a bukaresti sugallattal, hogy Washington lássa, milyen sötét erők vádolják Ceausescut a romániai magyarság asszimilálásával. /A valóságban román egyetemisták megvertek magyarokat, erre a Dermata munkásai keltek a magyarok védelmére./ 1999. márc. 24-én a bukaresti Cotidianulban Paul Goma párizsi román emigráns író Anania "mártír" püspökről mint a román legionarizmus szimpatizánsáról és a Securitate detroiti ügynökéről írt. "Ez a legionárius pópa-ruhákba öltözött szekus görény mindent bebüdösített, ahol elhaladt, de elérte, hogy az amerikai román gyülekezetek a bukaresti pátriárka, vagyis a Securitate fennhatósága alá kerüljenek" - zárta glosszáját Paul Goma. Jellemző Neagu Cosma belügyi tábornok is a neofasiszta Nemzeti Jobb Pártja kiadásában 1995-ben megjelent könyvének már a címe is: Némely nemzeti kisebbségek hozzájárulása Románia bolsevizálásához. Természetesen a zsidókról és magyarokról van szó, ők hozták be a kommunista rendszert a kétezer éve keresztény szellemiségű országba. Neagu Cosma a jól értesült securitate-tábornok pózában tetszelegve ismertette az 1946-os kolozsvári eseményeket. Szerinte a Dermata gyár munkásait a visszavonuló magyar hadsereg gyalogsági fegyverekkel és ágyúkkal szerelte fel, lényegében tehát egy szakszerűen megszervezett rohamosztag támadta meg a diákotthonba menekült, hazaszeretettől áthatott román ifjúságot, de a végső cél Erdély elcsatolása volt. Anania ortodox egyházi főméltóság és Cosma tábornok meséjében tehát 1946 nyarán Kolozsváron vérszomjas, felfegyverzett magyar fenevadakkal szemben ott imádkozik, piheg az ágyúdörgéstől megriadt román bárányok szelíd, makulátlan nyája. /Barabás István: Ágyúdörgés a diákotthonban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 8./2004. február 27.1997. szeptember 21-én a sovén-nacionalista szélsőséges pártok vezérei: Corneliu Vadom Tudor, Gheorghe Funar és Adrian Paunescu (ez utóbbi akkor még a Szocialista Munkapárt képviseletében) összegyűltek Marosvásárhelyen, hogy a város ortodox papjaival együtt megemlékezzenek közös eszményképükről, Avram Iancuról. A Tudor-negyedben épülő ortodox templom előterét nemzeti zászlók és magyarellenes jelszavak díszítették. A hazafias szónoklatok és szentbeszédek nyomán a felhevült tömeg kórusban üvöltözte, hogy megvédi Erdélyt. Az utóbbi tizennégy évben végzett összes közvélemény-kutatás eredményei azt mutatják, hogy a román társadalom számára az ortodox egyház a legnagyobb tiszteletnek, örvendő intézmény. Dan Petrescu a National, Paul Goma a Cotidianul hasábjain fedte fel Anania érsek vasgárdista és Securitate-kollaboráns múltját, sugallva, hogy most is ilyesfajta politizálást szán egyházának. Az Evenimentul Zilei 1998. ápr. 14-i vezércikkében Cornel Nistorescu természetesnek tartotta, hogy Anania érsek és Corneliu Vadim Tudor pártvezér véleménye tökéletesen megegyezik, majd emlékeztetett az ortodox egyház egykori szerepvállalására a Vasgárdában és a kommunista diktatúrában. Adrian Severin a Ziua április 18-i vezércikkében megdöbbentőnek mondta Anania véleményét. A sajtó felháborodása olyan méreteket öltött, hogy Anania érsek egy hónap múlva kénytelen volt visszatáncolni. A Jurnalul National máj. 14-i számában azzal mentette magát, hogy a Szent Szinódusnak nem tett javaslatot, tehát csak egyéni véleményének adott hangot, majd szó szerint kijelentette: „Az egyház nem politizál, nem fog politizálni, de megengedheti magának, hogy évenként, a választások alkalmával segítsen, hogy az ország politikáját a legjobbak műveljék. Ha egy híve megkérdezi papját, kire szavazzon, nem vonogathatja a vállát és válaszolja, hogy az egyház nem politizál." /Barabás István: Kiűzetés a templomból. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 27./2005. február 9.A minap az egyik csatornán Plesita egykori szekustábornokkal készítettek műsort. Később az Országos Audiovizuális Tanács arra kötelezte az ominózus tévéadót, hogy a közöljék a műsor miatti hivatalos elmarasztaló közleményt. A közlemény szerint az adásban súlyosan megsértettek néhány olyan személyiséget, aki annak idején Ceausescu ellenzékéhez tartozott. Köztük Paul Goma írót, aki száműzetésbe kényszerült, s akit még Párizsban is zaklatott a román Szekuritate. Plesita volt tábornok úgy beszélt az ellenzékieket zaklató “hős” román hírszerzőkről, mint a szakma elhivatott bajnokairól. /Ujj János: Másoknak is feltűnt! = Nyugati Jelen (Arad), febr. 9./2005. július 31.Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/2005. október 11.A Román Írószövetségben botrányt kavart, hogy Nicolae Manolescu, a Román Írószövetség elnöke, adminisztratív intézkedéseket foganatosított az ellen a szerkesztő ellen, aki az Írószövetség lapjában a Romania Literara-ban az ismert román disszidens, a Franciaországban élő Paul Goma egy antiszemitának minősíthető szövegét leadta. Az európai országokban az antiszemitizmusnak a közbeszédből való kirekesztése régóta senki által meg nem kérdőjelezett szabály. Romániában viszont bárki antiszemita és magyarellenes kijelentésekre ragadtathatja magát, akár a parlamentben is, állapította meg Bíró Béla. Manolescu a TVR Cultural műsorában is megismételte: amíg ő vezeti az Írószövetséget, a szövegségben és annak lapjában nincs helyük antiszemita és kisebbségellenes indulatoknak. Erre többen tiltakozó akciókba és aláírásgyűjtésekbe kezdtek. Voltak, akik Manolescut azzal vádolták meg, hogy a nemzetközi zsidó lobbi nyomására cselekedett. /Bíró Béla: A civilizáció folyamata. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 11./2006. március 30.Bartolomeu Anania metropolita március 25-én történt beiktatása ellen nemcsak az erdélyi ortodox hierarchia egy része, hanem a román értelmiség színe-java is tiltakozott, mert ebben Erdély ortodoxiájának megosztását látta. Az Anania beiktatására készülődő hívek az Adevarul című lapban olvashatták a metropolitává avatott Anania érsekről, hogy legionáriusként a fasiszta eszmék elkötelezettje volt, emiatt előbb hat hónapi, majd hat év börtönt szenvedett. Egykori cellatársa, Nistor Chioreanu emlékirataiban az áll, hogy Anania az enyedi börtönben besúgó volt. Tény, hogy miután 1964-ben szabadult, egy év múltán Ceausescu őt küldte ki az Egyesült Államokba. Emlékezetes az is, hogy 1998. március 13-án Kolozsvárott ortodox diákok husángokkal űzték ki a görög katolikusokat templomukból, amelyet az ortodoxoktól ötven év után bírósági határozattal végre visszakaptak. Mivel a hatóságok továbbra is a görög katolikusoknak, az unitusoknak adtak igazat, egy hét múlva, március 20-án Anania érsek Gheorghe Funar polgármester és más Vatra-vezérek közreműködésével nagyszabású tüntetést szervezett, melyen Anania beszédében kijelentette, hogy az utóbbi időben az ellenség hullámokban támad az ortodox egyház és rajta keresztül a román nemzet ellen. A Romania Literara 2001. február 14-én arról adott hírt, hogy a titkosrendőrség, az SRI irattárából napvilágra került iratcsomó szerint Teoctist pátriárka 34 éves korában a Vasgárda tagjaként részt vett a bukaresti Rosit Daath zsinagóga szétdúlásában. Idén március 25-én Kolozsvárott a 91 éves Teoctist és a 85 éves Anania az új erdélyi metropolia megszületésének örömére összecsókolózott, régi bajtársak találtak egymásra. E barátság dokumentuma az Anania érsek tollából 1992-ben megjelent Pro memoria című könyv is. Bevezetőjét Teoctist pátriárka jegyezte, ebben olvasható: „Legyünk készek arra az esetre, ha a más fajú és más vallású idegenek újra meg akarnák csonkítani az ősi román földet, amelynek lakói kétezer éven át vendégszeretettel, terített asztallal fogadták be őket.” Ebben az összefüggésben a szerző valósággal démonizálja Márton Áront, Majláth Gusztávot és Gyárfás Elemért, akiknek közreműködésével a katolikus egyház a szerző szerint kémeket nevel a Vatikán számára. A Pro memoria világi kérdésekkel, jelesül a romániai magyarsággal is foglalkozik. Ananiának a kötetbe foglalt amerikai cikkei egyikében (Credinta, 1976/6.) szó esik az 1946-os kolozsvári diákösszetűzésekről, amelyeknek ő is tevékeny szereplője volt: „Erdély magyarjai akkor is épp olyan soviniszták voltak, mint ma, akkor is úgy kapálóztak, mint valami hanyatt esett svábbogarak.” Bizonyára ilyen olvasmányélmények hatására írta Paul Goma a Cotidianul 1998. január 13-i számában, Anania érsekre utalva: „A szekuritátés teológusok fogják be a szájukat, ne beszéljenek erkölcsről, kereszténységről” /Barabás István: Mit leplez a tömjénfüst? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 30./2006. április 3.Több román lap a csodálat hangján méltatta az eseményt: Fogarason megnyílt a kommunista rendszer romániai ellenállásának múzeuma. Anyagát zömében a túlélők vallomásai alkotják. A főszereplő Ion Gavrila-Ogoranu, aki a Fegyveres Ellenállás Alapítványának elnöki tisztségét is betölti. Legutóbb, március 27-én a Cotidianul mutatta be harcos múltját abból az alkalomból, hogy négy kötetben közzétette visszaemlékezéseit. Ogoranu 1923-ban született a Fogarasi-hegyekben. 1944-ben önkéntesnek jelentkezett, hogy „harcolhasson a horthysta csapatok ellen”. 1947-ben több társával a hegyekbe menekült, ahol „harcba kezdett a kommunista rendszer ellen”. Huszonegy évig majdani felesége, Ana Sabadus bújtatta, a Szekuritáté ezért nem tudta elfogni. Bővebb információval szolgált az Adevarul évekkel ezelőtt (1997. december 13.). A riporter megkérdezte Ogoranutól: igaz-e, hogy a fegyveres ellenállók döntő többsége az egykori Vasgárda soraiból került ki? A válasz: „Igaz. Harcunk egyezett az ő eszményeikkel. A Fratii de Cruce (a fasiszta mozgalom fegyveres szárnya) sok olyan partizánt küldött a hegyekbe, akik a barátság és önfeláldozás kultuszában nőttek fel.” Jurnalul National, 2004. május 10.: Dr. Gheorghe Cornea, volt partizán: „A kommunistaellenes fegyveres mozgalom az összes volt kommunista országok közül Romániában volt a legkiterjedtebb és itt tartott leghosszabb ideig.” National, 1998. szeptember 9.: Paul Goma, a Ceausescu-rendszer ellenállója, jelenleg Párizsban élő író a román nacionalizmus élharcosairól: „Nyugtalanító mindaz az ostobaság, amit szemrebbenés nélkül hangoztatnak: mi, románok voltunk a legvehemensebben kommunistaellenesek; mi, románok voltunk leghosszabb ideig ellenállók stb. Börtönéveim alatt kapcsolatba kerültem néhány ilyen harcossal, és mindannak alapján, amit elmondtak, tanúsítani tudom: a románok antikommunista harca is passzív mozgalom volt; a mi partizánjaink megelégedtek annyival, hogy bujkáljanak, hátha sikerül majd Nyugatra menekülniük. Mindazt, amit ezzel kapcsolatban írtam, igazolta Ion Gavrila-Ogoranu is.” Revital, 2004/14.: Dumitru Steanta, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének tagja idézi fel emlékeit. Egyetemi hallgatóként 1944 őszén Brassóban bekapcsolódott a Parasztpárt szervezte „anti-horthysta mozgalomba.” Zászlóalja Iuliu Maniu nevét viselte, céljául azt tűzte, hogy a front elvonulása után Észak-Erdélyben „visszaállítsa a rendet”. „A háromszéki Szárazajtán elfogtunk 13 magyart, akikről helybeliek jelentették, hogy román katonákat bántalmaztak. A háború törvényei szerint halálra ítéltük őket. A fővádlottat lefejeztük, a többit főbe lőttük. Csíkszentdomokoson hasonlóképpen jártunk el a magyarokkal, akik meg akarták tartani Erdélyt. Vezérünk egy vérbeli hős, Gavrila Olteanu volt. Mikor Maniu utasítást adott zászlóaljaink felszámolására, a hegyekbe vonultunk, hogy utolsó csepp vérünkig folytassuk a harcot. Nem akartuk hagyni a magyarokat, hogy csúfot űzzenek Erdélyből, de az oroszokat sem, hogy leigázzanak bennünket.” /Barabás István: Milyen ügy hősei? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 3./2006. október 21.1956-ban a magyar forradalom hírét Romániában a lakosság széles rétegei nagy izgalommal fogadták. Temesváron a diákság tizenkét pontos programot állított össze, s a követeléseiket tartalmazó memorandumot az október 30-án félig-meddig legálisan összehívott diákgyűlésen, magas rangú párt- és egyetemi vezetők (Ilie Verdet és Petre Lupu központi bizottsági titkárok) jelenlétében felolvasták. Az egyetemisták kapcsolatot teremtettek a katonasággal és a munkássággal, de a rendszer oly gyorsan reagált, hogy az egyetemista ifjúság már tudott az utcára vonulni. A Szekuritáté már a diákgyűlés estéjén letartóztatta a megmozdulás szervezőit, és velük együtt a következő napokban összesen mintegy háromezer egyetemistát vett őrizetbe. Ezernél többet a mintegy 15 kilométernyire fekvő Kisbecskerekre szállítottak, s az ottani kaszárnyákban szekusok kezdték őket vallatni. A megtorlás kegyetlen volt. A szervezőket agyba-főbe verték, majd bíróság elé állították. Az 1956. november 15–16-án zárt ajtók mögött lefolytatott tárgyalás nyomán a fő szervezőket tömörítő első csoport tagjaira mértek ki nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket, A decemberben tárgyalt második csoportban 7 évig terjedő börtönbüntetéseket szabtak ki. A bukaresti egyetemi hallgatók a november 4-én megindult magyarországi orosz megtorlás hírére kezdtek mozgolódni. Tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, s onnan a tiltakozást a párt központi bizottságának épülete előtt akarták folytatni. Erre nem került sor, mert az egyetemeket megszállta a Szekuritáté. A fő szervezőket halálra ítélték, másodfokon ezt életfogytiglani szigorú börtönre változtatták. A magyarországi eseményekkel nyilvánosan rokonszenvező több száz bukaresti diákot őrizetbe vették, és súlyos börtönévekre ítélték, köztük Paul Goma később nemzetközileg is ismertté vált írót. A megtorlás a börtönbüntetések mellett számtalan egyetemről való kizárással párosult; 1957 tavaszán csak a bukaresti Parhonról 600 hallgatót zártak ki. Sok munkás és földműves is fellázadt. Ioan Faliboga, a Maros Magyar Autonóm Tartományban élő vasutas titkos szervezetével szabad választásokat akart kiharcolni. Perében rajta kívül még két embert ítéltek halálra. Az erdélyi magyarok sem maradtak tétlenek. Kolozsváron, a Partiumban, Marosvásárhelyen, Brassóban és a Székelyföldön ezreket tartóztattak le közülük a kegyetlen leszámolás során. A Bolyai Egyetem magyar diákjai tiltakozó akciót szerveztek. Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Balázs Imrét, Tirnován Videt, Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Koczka Györgyöt, Iamandi Emilt, Kelemen Kálmánt, Nagy Benedeket, Páll Lajost, Péterffy Irént, Imre Magdát, Szilágyi Árpádot, Vastag Lajost, Várhegyi Istvánt és másokat hosszú évekre börtönbe zártak. Dávid Gyulát 1957 márciusában tartóztatták le. Hét évre ítélték, és a büntetését le is töltötte. Dávid Gyula, az ismert irodalomtörténész szerkesztésében ezekben a napokban jelenik meg az a kötet, amely az erdélyi magyar ötvenhatosokat igyekezett számba venni. 1956-1965 között csak a Maros Magyar Autonóm Tartományban több mint 750 személyt állítottak bíróság elé, de ezek közül 1956 októberében és novemberében csak 60-at tartóztattak le. 1957-ben több mint 150, 1958-ban pedig csaknem 300 letartóztatottról találtak adatot. A letartóztatások 1960-1965 között is folytatódtak. 1965 tavaszán például egy fiatalokból álló – a Gyergyószentmiklóshoz közeli Galócásról származó – csoportot tartóztattak le, akik ellen az volt az egyik vád, hogy „a magyarországi 1956-os ellenforradalomban résztvevő elemekkel” kapcsolatot tartottak, és akik Romániában hasonló akciókat akartak szervezni. Később a pártvezetés az 1956-os eseményeket ürügyként használta fel arra, hogy teljes mértékben felszámolja a rendszernek ellenállni próbáló csoportokat: a görög katolikus klérust, a protestánsokat, a neoprotestánsokat és a román történelmi pártok tagjait, vasgárdistákat, partizánokat és más csoportokat. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, és a leszámolásnak sok más magyar intézmény is áldozatául esett. A Szekuritáté elképzelhetetlen kegyetlenkedéssel sokakat beszervezett, románokat és magyarokat egyaránt. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász az események után az erdélyi magyarság ügyében memorandummal az ENSZ-hez fordult. Életfogytiglani kényszermunkát kapott érte. Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész titkos szervezet létrehozásáért tizedmagával együtt halálbüntetést kapott. Végrehajtották. Ma sincs pontos adat arról, hogy a véres megtorlás hány embert érintett. Tízezrekről van adat, akiket azokban az években bebörtönöztek. Kutatók állítása szerint a magyar forradalmat követő két évben Románia-szerte tízezernél több személyt ítéltek börtönbüntetésre, és körülbelül ötvenet halálra. A magyar forradalommal rokonszenvező akciók megszervezéséért legalább 25 román nemzetiségű személyt végeztek ki. A börtönökben vagy a vallatások során továbbá mintegy százötvenen vesztették életüket. A leszámolás során másfélezer magyar került börtönbe és legkevesebb 15 magyart ítéltek halálra, akiket ki is végeztek. Raoul Volcinschi közgazdász egyetemi előadóként Kolozsváron már korábban titkos szervezetet hozott létre arra az esetre, ha Nyugat és Kelet között konfliktus robbanna ki. Amikor elterjedt a híre, hogy a magyarországi forradalmárokat Románián keresztül tehervonatokkal szállítják a Szovjetunióba, úgy vélte, elérkezett a cselekvés pillanata. Fegyvereket szerzett a Fogarasi-havasokban akkor még aktív román ellenállóktól, s azt tervezte, hogy a szóban forgó vonatokat társaival együtt megtámadják. Azonban a besúgták, ebben megakadályozták, s 25 év kényszermunkára ítélték. Nyolc évet ült, 1964-ben szabadult, amnesztiával. /Tibori Szabó Zoltán: Amikor a puliszka robban. A magyar forradalom romániai visszhangja és véres megtorlása. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20., 21./2007. február 7.Temesvár tanácsa megszavazta Paul Goma író felvételét a díszpolgárok sorába. Múltjára való tekintettel – a hetvenes években a Ceausescu-féle diktatúra egyik leginkább üldözött ellenállója volt – a tanácsosok fenntartás nélkül megszavazták a cím odaítélését. Utóbb azonban kiderült, hogy az egykori ellenálló azóta szélsőséges antiszemita írásokat közölt. Működését folyamatosan figyelik az izraeli hatóságok, és ennek köszönhetően azonnal tudomást szereztek a temesvári tanács döntéséről. Izrael bukaresti nagykövete tiltakozó jegyzéket juttatott el a román belügyminiszterhez, és ennek másolatát megküldte a temesvári polgármesternek. /(S.): Nemzetközi tiltakozás Goma díszpolgársága miatt. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 7./2007. augusztus 1.A Legfelsőbb Ügyészség bejelentette, hogy ,,... előrehaladott állapotba került a Plesita-dosszié”. A Ceausescu rendszer kémszolgálatának volt vezetőjét, Nicolae Plesita tartalékos tábornokot azzal vádolják, hogy Nicolae Ceausescu utasítására hét merénylet elkövetésével bízta meg Carlost, a nemzetközi körözés alatt álló hírhedett terroristát, a Sakált. A vaskos Plesita-dossziét és a tábornok viselt dolgait már 1990 óta vizsgálja a katonai ügyészség, személyesen Dan Voinea tábornok, katonai ügyész, Paul Goma volt disszidens panasza és a DIE volt osztályvezetője, Sergiu Nica ezredes jelentése alapján. Az eddigi vizsgálatokat a tábornok volt s jelenleg Iliescu legbelsőbb köréhez tartozó bajtársai állandóan ,,jegelték”, így Plesita tábornok megjelent a különféle tévéadásokban, s kérlelhetetlenül ostorozta a ma is ellenségének tekintett volt disszidenseket. A múltkor azt mesélte, hogyan ragadta meg állánál fogva és verte agyba-főbe Paul Gomát, ,,a nép ellenségét”. Abból sem csinált titkot, hogy Doina Corneát például idegbetegnek tarja, Monica Lovinescuról elmesélte, hogy emberei agyba-főbe verték. A nyugalmazott egykori főkém azt is kifejtette, hogy ma sem cselekedne másként. Úgy tűnik, ma is kapcsolatban áll volt beosztottjaival, hiszen nemrég Culianu professzorról, Mircea Eliade közeli munkatársáról szólva, magabiztosan jelentette ki, ügynökei likvidáltak ugyan néhány disszidenst, de a professzor nem volt közöttük. Culianut Chicagóban lőtték főbe az egyetem nyilvános illemhelyén 1991-ben. /Bogdán László: A sakál, a kondukátor és a szekuritáté. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 1./2007. november 8.Terrorista cselekedetek gyanújával bűnvádi feljelentést tett a bukaresti Kommunizmus Bűncselekményeit Feltáró Intézet Nicolae Plesita nyugalmazott tábornok, valamint öt egykori román diplomata ellen. A kormány által két évvel ezelőtt létrehozott intézmény azzal vádolja a Szekuritáté Külföldi Hírszerzésének (DIE) volt parancsnokát és a öt volt bonni diplomatát, hogy közreműködtek a kommunista rezsim ellenállóinak meggyilkolásában, valamint megfélemlítésében. Az intézet szerint Nicolae Plesita, Dan Mihoc, Constantin Ciobanu, Ion Constantin, Ioan Lupu és Ion Grecu szervezte meg többek között 1981-ben a Ceausescu-diktatúra három nagy ellenállója, Paul Goma, Nicolae Penescu és Serban Orescu ellen irányuló – végül sikertelennek bizonyult – merényletet, amelynek során csomagba rejtett pokolgépet küldtek a célszemélyeknek. Másokat Plesitáék mérges gázzal, illetve bérgyilkosok alkalmazásával igyekeztek eltenni láb alól. Különben a feljelentést a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Bizottságtól (CNSAS), a CIA-tól, a kelet-német (STASI), valamint a magyar titkosszolgálattól (BM) származó dokumentumokra és tanúvallomásokra alapozták. A Marius Oprea történész vezette intézet korábban hasonló eljárást kezdeményezett 210 egykori börtönparancsnok és a gyermekeket beszervező szekustiszt ellen is. Augusztusban arra is javaslatot tett, hogy a volt szekusok és a politikai rendőrséggel közvetlenül együttműködő személyek nyugdíját csökkentsék a szakképzetlen munkásokéval egyenértékű szintre. Ez a rendelkezés egyebek mellett Nicolae Plesita szekustábornokra is vonatkozna, aki jelenleg ötezer lejes nyugdíjban részesül. A bukaresti katonai ügyészség által véglegesített bűnügyi dossziéban azzal gyanúsítják a DIE volt parancsnokát, hogy Ceausescu utasítására legkevesebb hét merénylet végrehajtásával bízta meg a Sakálként elhíresült nemzetközi terroristát. Carlos, azaz Iljics Ramirez Sanchez 1981. február 21-én például a Szekuritáté megrendelésére robbantott a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségében. /Rostás Szabolcs: Szekusok célkeresztben. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./2009. október 1.Életének 80. évében elhunyt Nicolae Plesita, a Szekuritáté egyik volt vezetője. Plesita a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ egyik szanatóriumában halt meg. Korábban pert is indítottak ellene a Szekuritáté külföldi hírszerző szolgálatának vezetőjeként elkövetett tettei miatt. A bíróság azonban még halála előtt, idén márciusban felmentette a vádak alól. Plesita, a kommunista hatalom megtorló gépezetének egyik leghírhedtebb figurája, 1929-ben született Curtea de Argesen. Már fiatalon tagja lett a Román Kommunista Pártnak. 1948-ban a Szekuritáté soraiba lépett, ahol viszonylag gyorsan ívelt felfelé pályafutása. Kivette részét a kegyetlen megtorló intézkedések alkalmazásából. 1962-ben már a Szekuritáté öt tartományt magában foglaló, Kolozsvár központú területi kirendeltségét vezette. 1967-ben Bukarestbe került, 1978 és 1980 között a Szekuritáté tiszti iskoláját vezette, majd pályafutása legmagasabb tisztségét nyerte el: négy évig ő irányította a Szekuritáté külföldi hírszolgálatát. Előtte azonban részt vett az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk megtorlásában. – Természetesen megöltük őket. Ez volt a módszerünk – nyilatkozta Plesita három évvel ezelőtt egy televíziós műsorban a kommunizmus ellenfeleiről. Számos ártatlan ember „hóhéraként” Plesita az 1989-es rendszerváltás után is áldozatainak emlékét sértő kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt. Egy televíziós műsorban mesélte el részletesen, hogyan kínozta meg Paul Goma írót. Plesita havi ellátmánya haláláig a romániai átlagnyugdíj hatszorosa volt. Cselekedeteiért senki nem vonta felelősségre, hiszen a kommunista bűntetteket vizsgáló kormány-intézmény bűnvádi keresete nyomán indított jogi eljárás ártatlannak találta. Idén márciusban mentették fel a vádak alól. /Hóhérból dőzsölő bojár. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./2012. október 20.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz A vörös pokol nagy tűzvésze ellen? Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten Futottak túlélni Moszkva tankjait.” (Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám. A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.) Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott! A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson. Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető. Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben. A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást. A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le. A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is. A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. október 27.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (3.)Börtönlázadások és túlélő hóhérok A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves természetrajz-biológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a Fekete Kéz aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a Fekete Kéz nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis-ban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta The Victime című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába. Az eredetileg magyar nyelven írt visszaemlékezés alapján pontosan rekonstruálható a szamosújvári börtönlázadás. A lázadás oka: az őrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A kiváltó ok az volt, hogy az egyik cellában – ahová száz rabot zsúfoltak be – befalazták a vécét, s helyette csebreket raktak be. Az emberi ürülék elviselhetetlen szaga, a levegőtlenség ingerlékennyé tette az embereket. A fellázadt rabok ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket, és a börtön tízezer foglya artikulátlan üvöltésben tört ki. Tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája. A rabok túlharsogták a hangját. Olaj volt a tűzre, hogy adott pillanatban az udvaron megjelent Petre Goiciu szekusezredes, hírhedt verőlegény, a börtön parancsnoka. A tízezer rab egyszerre üvöltötte: „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” A börtönparancsnok Kolozsvárról erősítést kért. Állig felfegyverzett belügyi alakulatok körbevették a börtönt, majd megkezdték a leszámolást. A folyosókon gépfegyvereket helyeztek el, majd a teljesen védtelen rabok közé lövettek. A halottak, sebesültek számáról soha nem készült semmilyen nyilvántartás. A géppuskázás után felrántották a cellák ajtaját, akit állva találtak, azt elvitték. (Goiciu Galacról került Erdélybe. Az egykori politikai elítéltek visszaemlékezése szerint a Szamosújvárra érkező transzportokat azzal fogadta: „Borítékban fogtok innen szabadulni: a családotokkal majd közöljük, hogy megdöglöttetek!” Kínzásai nyomán életét vesztette egy Onac nevezetű fiatal móc. A börtönlázadás idején ő adta ki a parancsot, hogy gépfegyverrel lőjenek be a cellákba. Az áldozatok számát soha senki sem összesítette. A túlélők arra viszont emlékeznek, hogy az egyik halottnak Petre Goiciu ezredes személyesen vágta le a lábát, mert a holttest nem fért be az összetákolt deszkakoporsóba. A híres disszidens író, Paul Goma Gherla című kötetében Gheorghiu-Dej kegyeltjeként említi. A galaci vasúti műhelyekben bádogos, semmihez nem értő lakatos, Alexandru Drăghici és Gheorghiu-Dej munkatársa volt. Nekik köszönhetően látványosan ívelt felfelé a Securitate ranglétráján. Kéjjel és nagy élvezettel gyilkolt. Paul Goma szerint a megtestesült hóhér volt. Ágyban és párnák közt, kitüntetések birtokában, nyugdíjasként halt meg. A magyar forradalom idején annyira rettegett, hogy a szamosújvári börtönt övező többsoros szögesdrótot kifelé fordíttatta, nehogy a lakosság megtámadja. A lánya férjhez ment egy börtönőrhöz, aki folytatta apósa szadista módszereit.) Tudoran, az egyik foglár, mások szerint a börtön alparancsnoka, egy Dés melletti pap fia „vette kezelésbe” az alig 160 centiméter magas Szilágyi Árpádot. Agyba-főbe verte, amikor elájult, a csizmájával belerúgott, s amikor magához tért, 250–300 véresre vert rab feküdt körülötte a cementen. A rabok személyi adatainak felvétele után azzal fenyegették meg őket, hogy Szibériába deportálják. A börtönlázadás után még elviselhetetlenebbé váltak a viszonyok, mindennapossá az ok nélküli verések, a magánzárka. A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyorstalpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok azt bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsármunkát. A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jó barát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!” P. Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Panteonjában helyeznek örök nyugalomra –, és megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsátott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem, a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol: az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta – korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. „Sic transit gloria mundi” – az e világi dicsőség mulandó – tartja a latin közmondás. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. május 8.A Goma-dossziéNobel-díjra javasolta Paul Goma román írót a moldáviai írószövetség, ami után Románia (mostoha) testvér-országának hatóságai megadták a moldáv állampolgárságot is a Párizsban élő román írónak, aki, hírek szerint a nyár folyamán visszatér szülőföldjére, Besszarábiába. E hírben nem az a kérdés, hogy a második világháború utáni román irodalom e kétségtelenül egyik legkiemelkedőbb alakja, akit sokan a román Szolzsenyicinként emlegetnek, valóban felemelkedett-e a világirodalmi élet legmagasabb csúcsaira – amit kétségbe lehet vonni, latin álmodozásnak is lehet nevezni. Hanem az, hogy a Romániából annak idején kiutasított, Franciaországban politikai menekültként élő román disszidens, antikommunista és emberjogi harcos visszakapta-e már román állampolgárságát, s hogy miért nem Romániába tér vissza a hazájából elűzött román író, miért kellemetlen, nem kívánatos értelmiség ma is, több mint huszonkét évvel a rendszerváltás után Bukarestben? Az Írószövetség nagy késéssel, tavaly visszaadta neki ugyan tagsági jogát, a Băsescu-féle kommunizmus bűneit kivizsgáló bizottságba viszont hiába hívták meg, nyolc nap elég volt ahhoz, hogy kidobják onnan. Vajon nem dől-e meg előbb-utóbb az a tétel, mely szerint Romániának nem voltak kiemelkedő disszidensei, nem csak azért hangsúlyozzák-e ezt, hogy Ceauşescu egykori udvari költői, a ma is fénypompában fürdőző vadimtudorok, s azok, akik a rendszerváltás utáni második és harmadik gárda kiszolgálóivá váltak, tovább élvezhessék privilégiumaikat? Gomáról a fiatalok többsége nem is hallott, iskolában nem tanítják műveit, de a történelemórákon sem tesznek említést róla. Nagyszebenben, X-es diák korában hurcolta meg először a Securitate, 1956 novemberében, miután az orosz csapatok rátörtek a magyar forradalomra, Goma visszaadta IMSZ-tagsági könyvecskéjét, ami után ismét verőlegények keze közé került. A fő botrány azonban azután tört ki, miután regényét egy nyugatnémet kiadó adta ki, s miután a Szabad Európa felolvasta rendszerellenes nyílt levelét, s az is kiderült 1977-ben, hogy nyílt levelében a csehszlovák Charta 77 aláíróinak a következőket írta: „Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás… Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a romázn kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe.” Ezután már a jilavai és szamosújvári börtön, majd a baragáni kényszerlakhely következett, de az írónak akkor már olyan nagy nemzetközi hírneve volt, hogy az Amnesty International is közbelépett érte, börtönbe már nem merték vetni, hát kiutasították az országból. Párizsban is folytatta antikommunista és emberjogi harcát, ám közben a hazátlan, megkeseredett író egyre jobban belecsúszott az amerikaellenesség, antiszemitizmus és szélsőnacionalizmus lejtőjébe, ami után kétszeresen is kétséges, hogy a Nobel-bizottság egyáltalán szóba áll-e a moldáv írókkal, s hogy a kisinyovi hatóságoknak egyáltalán kell-e egy ilyen kellemetlen ember, akit különben az írók a moldáviai kommunizmus bűneit tanulmányozó intézet létrehozásával szeretnének megbízni. Kilin Sándor Nyugati Jelen (Arad) 2014. január 18.A díjazottak: Smaranda Enache és Szávai Géza„Védhető megoldás a diszkrimináció és az elnemzetietlenítés? Nem: a megoldás nem a határok átrajzolása, hanem azok átjárhatósága; a megoldás nem az asszimiláció, hanem a jog az identitáshoz, nem az ellenségeskedés, hanem a derűs párbeszéd. Az a megoldás, ha megtanulunk olyan testvérként egymásra nézni, akik együtt vészeltek át sok megpróbáltatást, ha elviseljük, hogy különbözünk, és ha arra törekszünk, hogy egymást kiegészítsük. Ha figyelünk a másik személyiségére. (…) A megoldás: az együttműködés legjobb formáit keresni” – olvasott fel egy nyilatkozatot Eugéne Ionesco a magyar emigráns egyetemisták szervezetének egyik genfi összejövetelén, ahol A kelet-európai politikai helyzet című kerekasztal-beszélgetésre az emigrációban élő írót, az abszurd dráma megalkotóját, illetve az akkor ugyancsak száműzetésben levő Paul Goma írót is meghívták. A Ionesco által megfogalmazott Magyar–román közös nyilatkozat váltotta ki a Genfi Pro Transilvania Bilingua Alapítvány létesítését, melynek egyik célja olyan fontos román vagy magyar művek felkutatása, amelyeket érdemes megismertetni, hozzáférhetővé tenni mindkét közösség nyelvén. Így vette fel a kapcsolatot az alapítvány a marosvásárhelyi Pro Europa Liga alapítvánnyal, amely nemcsak kétnyelvű könyvek kiadásával, hanem az Academia Interculturală Transylvania nyári egyetem szervezésével is felhívta magára a figyelmet. A Pro Europa Liga alapítvány egyik vezetőjének, Smaranda Enache emberjogi aktivistának a tevékenysége Eugène Ionesco szellemiségére emlékeztető, ezért részesül a Genfi Pro Transilvania Bilingua Alapítvány díjában, míg Szávai Géza író az erdélyi és európai identitást boncolgató Székely Jeruzsálem című esszéregényével érdemelte ki az alapítvány elismerését. A díjak átadására január 19-én, a genfi Művészeti és Történeti Múzeumban kerül sor, laudációt mond Hantz Péter (Bázeli Egyetem) és Ion Bogdan Lefter irodalomkritikus (Bukarest). Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. január 23.Senki nem cáfolt, de senki nem folytattaA Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját. - Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát. - Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott? - Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba. - Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli? - Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam. - Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon? - „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére. - Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után. - Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől. - Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta. - Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről. - Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik. - A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül. Szilágyi Aladár Erdélyi Riport (Nagyvárad), 2014. február 1.Svájcból látott ErdélySmaranda Enache és Szávai Géza genfi díjazása A genfi Művészeti és Történeti Múzeum (Musée d’Art et d’Histoire) éttermében január 19-én délelőtt ünnepélyes eseményre került sor, jellegzetes "változatosságot" mutató közönség (és közösség) körében. Svájci francia értelmiségiek, erdélyi magyar, erdélyi román, magyarországi magyar, svájci magyar, svájci román és romániai román értelmiségiek, három ország (Románia, Svájc, Magyarország) diplomáciai testületeinek képviselői vettek részt a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány díjainak átadására rendezett ünnepségen. A díjazottak: Smaranda Enache román (marosvásárhelyi) emberjogi aktivista és a Székelyföldön született (budapesti) író, Szávai Géza. Az alapítvány képviseletében Pierre Hiltplod, a genfi Pro Transylvania Bilingua elnöke, Románia tiszteletbeli konzulja köszöntötte a vendégeket, ismertetve a célokat, amelyek jegyében létrehozták a svájci alapítványt. Dr. Luka László alapítóként és az alapítvány tisztségviselőjeként így emlékezett az előzményekre: – A Dies Academicus Hungaricus Genevensis (magyar emigráns egyetemisták szervezete) harmadik összejövetelén meghívtuk Eugène Ionescót és Paul Gomát – akik szintén emigránsok voltak – egy kerekasztal-beszélgetésre, amelynek témája a kelet-európai politikai helyzet volt. A találkozó nagy érdeklődést váltott ki, megtelt az egyetemen a Piaget terem. A beszélgetés végén szót kért Ionesco, hogy felolvasson, mint mondta: egy "nyilatkozatot". És egy papírlapról olvasni kezdte: Magyar-román közös nyilatkozat. Nagy volt a meglepetés, és a csend is, amely ezeket a szavakat követte: – "…védhető megoldás a diszkrimináció és az elnemzetietlenítés?" – kérdezte Ionesco. "Nem: a megoldás nem a határok átrajzolása, hanem azok átjárhatósága; a megoldás nem az asszimiláció, hanem a jog az identitáshoz, nem az ellenségeskedés, hanem a derűs párbeszéd. Az a megoldás, ha megtanulunk olyan testvérként egymásra nézni, akik együtt vészeltek át sok megpróbáltatást, ha elviseljük, hogy különbözünk, és ha arra törekszünk, hogy egymást kiegészítsük. Ha figyelünk a másik személyiségére. (…) A megoldás: az együttműködés legjobb formáit keresni." Másnap reggel kivétel nélkül mindenki aláírta a nyilatkozatot. Felhívás volt ez, ösztönzés az együttműködés formáinak felkutatására. Ilyen előzmények után jött létre a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány. – Egyik célunk volt olyan fontos román vagy magyar művek felkutatása, amelyeket érdemes megismertetni, hozzáférhetővé tenni mindkét közösség nyelvén – folytatta dr. Luka. – Ezért kerestük meg a marosvásárhelyi Pro Európa Ligát, amely kétnyelvű könyvek kiadásával, az Academia Interculturala Transylvania nyári egyetem szervezésével vívott ki figyelmet és megbecsülést. Az alapítvány egyik vezetőjének, Smaranda Enache asszonynak a tevékenysége Eugène Ionesco szellemiségére emlékeztetett: "az együttműködés legjobb formáit keresni". A mindkét erdélyi közösség – magyarok és románok – figyelmére egyaránt méltó művek kiválasztása nem könnyű feladat. Választásunk Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényére esett, amely az identitásról szól, és román és francia nyelvre is lefordították. Az alapítványunk által díjazott első mű a Székely Jeruzsálem. NÉGYNYELVŰ SVÁJC, KÉTNYELVŰ ERDÉLY, EGYETEMES LÉTHELYZET A díjátadás után elhangzott laudációk a díjazottak életművét jellemző törekvések – folyamatosan érvényes! – időszerűségét hangsúlyozták. A bázeli egyetemen tanító Hantz Péter méltatása szerint: – Enache asszony a jövőnek építkezik. Személyében egy olyan diplomatát tisztelhetünk, aki Románia finnországi és észtországi nagyköveteként, majd hazatérve is a példaértékű, a kisebbségi nyelv és kultúra megőrzését biztosító finn kisebbségpolitika elemeinek átvételét szorgalmazta. Sokat tett annak érdekében, hogy a többségi nemzet képviselői elgondolkozzanak a történelmi régiók – köztük a Székelyföld – közigazgatási egységekké való szervezésének kölcsönös előnyeiről. Az elmúlt húsz esztendőben az európai gondolat elkötelezett híveként munkálkodott Romániában. Smaranda Enache a történelmileg megörökölt helyzetről, feladatokról, esélyekről beszélt, és emberi viszonyulásokat méltatott. Kifejezte örömét, hogy laudátora, Hantz Péter személyében olyasvalakit tisztelhet, aki a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen tényleges kockázatot vállalva nyilvánult meg az intézmény kétnyelvűségéért. Szávai Géza méltatója, a Bukarestből érkezett egyetemi tanár és irodalomkritikus, Ion Bogdan Lefter a Székely Jeruzsálemet "rendkívüli, megrázó magyar, erdélyi, romániai, tágabb értelemben európai regényként" minősítve, műfajokat egységesítő könyvként elemezte. A díjazott regény szerzője azt az "emberre és kultúrára figyelő érdeklődést" köszönte, amellyel a svájci alapítványt tevők egy kiteljesedő európai horizontra tekintenek. A három nyelven megszólaló Szávai Géza a négynyelvű Svájc (Helvetia Quadrilingua) fontos jelzéseként méltányolta a kétnyelvű Erdély (Transylvania Bilingua) iránt megnyilvánuló kulturális érdeklődést, hangsúlyozva ennek aktualitását, hiszen, mint mondta: "nem is olyan régen még Erdély is háromnyelvű volt…" Könyvéről, az erdélyi "lelki zsidók" regényéről pedig fontosnak tartotta elmondani, hogy ez a történet nem "kuriózum", hanem – a föld bármely pontján érthető – egyetemes emberi érvénnyel bíró léthelyzetek és történések foglalata. A jeles svájci román író (és pszichiáter) Ion Vianu az esemény – hivatalos részének – záróakkordjaként az alapítvány céljairól Eugen Ionesco szellemisége és a jövő esélyei címmel tartott tájékoztatót, hiszen egyike volt azoknak, akik (román emigráns íróként) a Ionesco fogalmazta nyilatkozatot annak idején aláírták. Vianunak a közönséggel megosztott töprengései a pillanat ünnepélyességét újra az európai valós léthelyzetek fölötti reflexióvá oldották, csöppet sem kisebbítve ennek az újabb – díjátadó – találkozásnak a jelentőségét, ahol közösségek gondjait szembesítő emberek, művek ionescói értelemben vett "derűs párbeszéde" megvalósulhatott. A DÍJAZOTTAKRÓL BŐVEBBEN: Smaranda Enache Az 1989-ben alapított PRO EUROPA Liga (Marosvásárhely) társelnöke. Az Alapítvány célja programok sokaságával mozgósítani és befolyásolni a helyi közösségeket, etnikai csoportokat, gondolkodókat, politikusokat a különböző etnikai és vallási közösségek közötti feszültségek csökkentése érdekében, hozzájárulni az erdélyi nacionalista mozgalmak befolyásának semlegesítéséhez, újra megteremteni a kölcsönös bizalmat és a szolidaritást a különböző közösségek között. https://www.proeuropa.ro/ Szávai Géza Prózaíró, Erdélyben (Székelyföldön) született, 1988 óta Budapesten él. Székely Jeruzsálem (Esszéregény az identitásról) című műve 2000-ben jelent meg, azóta öt kiadást ért meg magyar nyelven, kiadták románul és franciául (előkészületben német, lengyel és orosz nyelven). A sajátos műfajú esszéregény az erdélyi és európai identitás és lelkiismeret megrázó, őszinte "önvizsgálata". Egyik román kritikusa szerint: "Szívből jövő könyv ez, lapjain a nosztalgikus mosolyhoz könny tapad. (…) Mindenekfölött azonban ez a könyv felhívás a párbeszédre". A francia nyelvű változat brüsszeli bemutatóján hangzott el: "ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valójában, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak". https://www.szavaigeza.hu/szekelyjeruzsalem/index.php Népújság (Marosvásárhely), 2014. október 23.A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában) „1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.) De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus). A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta. A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt! Megmozdul a román diákság A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt. A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta. A kolozsvári egyetemisták szervezkednek Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudományegyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé. Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.* A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé. (folytatjuk) * A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 15.Negyvenkét év börtön (A Bolyai Tudományegyetem pere, 5.)Szilágyi Árpád (Gyergyószárhegy, 1932. december 17. ) negyedéves földrajz–geológia szakos hallgató – 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, s két perben negyvenkét év börtönbüntetésre ítélték! – 1956. október 27-én Rab Árpád álnéven levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének: „Kolozsvár, 1956. október 27. Kedves Szerkesztőség! E levelet egyetemünk egyik hallgatója írja, az egyik évfolyam megbízásából, de benne foglaltatik egész egyetemünk ifjúságának, s az erdélyi magyarság óhaja. (…) Nagy érdeklődéssel követtük és követjük a magyarországi eseményeket, s örömünket fejezzük ki aziránt, hogy Magyarországon egy olyan egészséges politikai és gazdasági eszme került előtérbe, amely lehetővé teszi gazdasági helyzetének megjavítását és politikai viszonyainak megerősítését. De ugyanakkor mély fájdalom önti el szívünket azért, mert újra magyar vér folyik, az a vér, amely végig áztatja a magyar történelem útját. Mi, egyetemisták, erdélyi magyarok rokonszenvünket fejezzük ki a budapesti egyetemisták békés tüntetése iránt. Megértjük a magyar nép elkeseredését, amely arra késztette, hogy fegyverrel a kézben kivívja jobb életét és teljes szabadságát... Örömmel vettük tudomásul Nagy Imrének a Minisztertanács elnökévé, Kádár Jánosnak a Magyar Dolgozók Pártja KV elnökévé való választását. Egyben hálánkat fejezzük ki a kormánynak és a pártnak azon rendeletéért, amelynek értelmében amnesztiát ad a fegyvert letevő felkelőknek, ami további vérontástól és egyéb áldozattól menti meg a magyar népet. Kedves Szerkesztőség, drága testvéreink! Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolnunk, nem szabad anyanyelvünkön intézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak!? Nem szabad!? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép hazaszeretete. Mit tegyünk? Korlátok között élünk. Marxista módon beszélnek a magyar–román barátságról, de ha bemegyünk Olténiába, megköveznek, leköpködnek, gyalázatos szavakkal illetnek. Nem! Ezt nem akarjuk! S ez nem sovinizmus! Rosszabb, mint gyarmati sorsban, rabszolgaságban élnünk, pedig a magyarság egy részének autonómiája van (utalás a Magyar Autonóm Tartományra, ahol a székely humor szerint lehet, hogy az autó magyar volt, de a sofőr biztosan román! – T. Z.). Fáj nekünk mindez, s e fájdalmat előidéző teher, és annak bosszúja forr bennünk, de ki nem törhet, s így saját magunkon pusztít. Így pusztul a romániai magyarság, így leszünk egyre kevesebben. S ezt ti nézitek, hogy testvéretek a Székelyföldön s Erdély többi területein pusztul? Nem fáj ez Nektek, hogy magyarlakta területekről elvisznek mindent: altalajkincset, fát, kenyeret, s a székely nép éhezik és fázik? Így gondolkozunk mi is, akik a XX. kongresszus szellemében nézzük a dolgokat, és elítéljük a sztálini hibákat, bűnöket. Önkéntelenül vetődik fel Erdély kérdése: vajon, nem volt-e hibás Sztálinnak az a rendelete, amely Erdélyt Romániának ítélte? Mennyivel volt Magyarország bűnösebb a II. világháborúban, mint Románia? Magyarország nem szenvedett eleget a fasiszták által, s nem kényszerhelyzetből harcolt a Szovjetunió ellen? Erre nekünk, itt nálunk, Erdélyben nem adnak választ, vagy ha adnak is, olyant adnak, hogy ép elméjű ember nem érti meg, pedig szerintük marxista módon feleltek a kérdésre. Így tehát Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem nagyon merünk cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen! Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet! Éljen a szabad, független, egységes Magyarország! Rab Árpád, álnév” Mire Szilágyi Árpád levele megérkezett Budapestre, a forradalmat már leverték, az Irodalmi Újság szerkesztősége befejezte tevékenységét. A szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra került Kádár-rendszer titkos rendőrsége, az ÁVH a maga során kihalászta az ominózus levelet, és a budapesti Postahivatal 72. számú egységének pecsétjével és három, egyenként 40 filléres bélyeggel, valamint egy levél kíséretében – a kolozsvári posta pecsétje szerint 1957. február 28-án – visszaküldte a „Kolozsvári Rendőr Főparancsnokság”-nak, azaz: a Securitaténak. A bűnvádi eljárást követelő kísérőlevél minden kétséget kizáróan bizonyítja: „a létező államszocializmus” körülményei között bármennyire mélyponton voltak a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatok, a „belső ellenzék elnémításában, likvidálásában” az állambiztonsági szervek kapcsolata felhőtlen, már-már ideális volt. A Securitate számára Szilágyi Árpád levele kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár” erdélyi magyar egyetemi hallgatók „leleplezésére”, példát statuáló megbüntetésére. Az 1957. május 20-i kolozsvári letartóztatásakor a Bolyai Tudományegyetemre „szakosodott” Harasztosi Pál szekushadnagy előre megfogalmazott vádirattal vette őrizetbe a 150 centiméternél alig valamivel magasabb székely geológushallgatót: „1956. november 1-jén nyilvánosan uszított, részt vett a Házsongárdi temetőbe szervezett »akcióban«, együtt érzett a magyarországi ellenforradalmárokkal azáltal, hogy 1956. november 1-jén az első előadáson felállt és azt kérte, hogy ötperces csenddel adózzanak az októberi harcok során elesett magyarországi egyetemi hallgatók emlékére, javasolta, hogy a Kádár János vezette kormánynak küldött táviratból maradjanak ki azok a mondatok, amelyek az »ellenforradalomban« részt vett »elemekre« vonatkoztak. 1956. október 27-én levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének, amelyben a Román Népköztársaság belső helyzetéről hamis, igazságtalan adatokat közölt, ezáltal rágalmazta és aláásta az RNK népi demokratikus rendszerét.” Szilágyi Árpádot e vádpontok alapján 1957. július 19-én jogerőre emelt ítélettel húsz év kényszermunkára ítélték. Szamosújváron raboskodott. 1958. július 14-én – a Bastille lerombolásának és az 1789-es francia forradalom kirobbanásának napján – részt vett a szamosújvári börtönlázadásban: a politikai foglyok az állandó verésekért, az elviselhetetlen állapotokért, éhezésért, zsúfoltságért fellázadtak, ledobták az ablakokat elzáró rácsokat. Goiciu börtönparancsnok a belügyis egységeket hívta segítségül. Géppuskával belőttek azokba a cellákba, ahol lázadó rabokat sejtettek. Ma sem lehet pontosan tudni: hányan estek a megtorlás áldozatául? Paul Goma neves disszidens író Gherla (Szamosújvár) című visszaemlékezésében részletesen beszámolt a példátlan retorzióról. Szilágyi Árpádot annyira megverték, hogy elájult. Halottnak hitték! Szamosújvárról átszállították a piteşti-i börtönbe, a hírhedt és szadista „átnevelések” színhelyére, a legszörnyűbb romániai politikai börtönök egyikébe. 1961 tavaszán visszavitték a Securitate marosvásárhelyi börtönébe, ahol az időközben felgöngyölített Fekete Kéz nevű szervezkedés, az erőszakos kollektivizálás elleni tiltakozás egyik kezdeményezőjeként vallatták. Ebben a perben – a már jogerős húszévi kényszermunka mellett – huszonkét év szigorított fegyházbüntetésre ítélték. A dési börtönben a tébécés betegek között raboskodott. Súlyos hashártyagyulladása miatt a văcăreşti-i rabkórházba szállították, majd újra Désre került. Innen szabadult 1964. július 27-én. 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis városban. Ott írta meg és publikálta angol nyelven The Victime (Áldozat) címen visszaemlékezését. A magyar nyelvű változatot a perről megjelenő önálló kötetemben – jegyzetek kíséretében – közlöm. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. december 3.Lehallgatott és megfigyelt magyarságA hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó. Király István Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett. A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában. 1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára. Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk. A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.” Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”. Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón. Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét. A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem: „Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet? Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.” A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.” Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk. A besúgó orvos esete Király Károllyal 1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”. Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió. Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon. Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik. A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”. SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik. Nincs titok, minden benne van a dossziéban A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak). A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető. Hogyan születtek a legendák? Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül. 1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”. Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik. Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. január 9.Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen. A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem) Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat. Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként. Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!) A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás! (folytatjuk) Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-27
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
